majd személyesen.

Egy nagyon furcsa érzés kerített magába. Mikor a vasúton felszálltam a vonatra, majd elhelyezkedtem az ülésen lehunyva szemem elnyomott az álom. A  vonat zakatolására csak átadtam magam az érzésnek. És, hogy mi a következő amire emlékszem? A ropi. A ropi, és ahogy ropog a számba. Egy bevásárló központba vagyok ami nem volt tele. Legalább is mikor utoljára voltam ott többen voltak. Egy ideig értetlenül, gondolkozva bolyongtam a sorok között , de végül beálltam az eladó csajszi sorába. Ő nagyot nézett mikor észrevette hogy már eszem is a terméket, de miután a zsebembe nyúlva előhúztam az apróim és elétoltam a kezem ő automatikusan a munkájára kezdett figyelni. Elvette a kezemből a pénzt én meg kiléptem az üzletből.
Sötét volt. Az első vonattal érkeztem így talán reggel 6 óra lehetett szóval csakaz utca lámpák világítottak halványan. A városközpont annak ellenére hogy nagy forgalom szokott lenni most ki volt halva. Egy lélek sem voltaz utcán, de ez engem nem tántorított el. Lépésem lépést követett és sétáltam. Elmentem a kis játszótér mellett, ahol kint ültünk és szellemes történeteket meséltünk egymásnak. Majd a hosszú járdát végig követve felértem végül az emelkedős fő utra. Itt már megjelent pár autó ami megnehezítette az átkelésem, de végül ez is sikerült. Az emelkedőn felfele csak egy dolog járt a fejembe: megkeresem és beszélek Vele. Nem is gondoltam másra. Csak arra,hogy tudtamhogy a könyv nálam van,de a fejkötő nincs. Erre is ki akartam találni valami sztrorit, emlékszem. Már egyre közelebb jártama célhoz. A fő útról lekanyarodva most jöttek a lejtős kis utcák. Te jó ég én már hányszor jártam itt. Sétáltam ám a gondolkozás egyre jobban magába kerített. 'Mit fog szólni? Lesz mit megbeszélni? Elveszi a könyvet és ott hagy?' .. Sok minden megfordult a fejembe ám akkor ugrott be, hogy nincs egyedül. Ő is ott van nála. Gondolkozzunk. Ketten vannak, akik rég látták egymást. Szeretik egymást és biztosra veszem, hogy az életmódváltása miatt inni is ittak az este. Nem kíváncsi rám egyik sem. Pedig én meg akarom beszélni a nézeteltéréseinket.
Gondolatfoszlány gondolatfoszlány után jött és jött, amíg végül el nemértem a célt. A házát. Majdnem az utca végén található a kis dombon. Emlékszem mesélte, hogy kiskorába majdnem kicsúszott az utra a kocsik elé.(...)
A telek elött álltam. A nap kezdett felkellni. Mindenki aludt még. A ház elöl még mindig építésre, festésre vár, de rengeteget dolgoztak rajta amióta ott voltam. A virágok a teraszt benőtték a bokrokkal. A telek bal oldalán még mindig kinnt álltak az építéshez szükséges eszközök. Én meg tudtam, hogy a telek hátulján található egy kisház, ahol laknak. A kis házban van a szobája és ott benne ő.
Csak álltam. Nem mertem tovább lépni pedig tudom, hogy kellett volna. A kölcsön kapott könyvet a kezembe szorongattam. Azt terveztem, hogy minden szó nélkül leteszem a kapuba( annak ellenére, hogy tudom hogy nyitják ki)  és ott hagyom. Denem tudtam megtenni. Visszahelyeztem a táskámba a kis füzeteim és sokat jelentő pólóim mellé, és csak álltam. A csengőt néztem majd elővettem a telefonom. 7:12. Korán van. Bár ismerve őt csoda ha 9-kor magától felkell. Ennek emlékképnek hála elmosolyodtam, majd a sálat jobban a nyakam köré húzva visszaindultam a vasútállomásra, 'majd személyesen' gondolattal.

miért?

mond, miért nem bírok normális lány lenni?
normális, azaz hogy nem dőlök be olyan dolgoknak aminek nem kellene?
miért hiszek olyan dolgokban, ami csak az én fejemben gyönyörű, és tökéletes?
miért hiszem azt, hogy az amit én eltervezek valahogyan valamikor az beteljesül?
miért nem vagyok képes normális lány módjára cselekedni?
miért húzom fel magam tök értelmetlen dolgokon, és miért zúdítom a bajaimat az emberek fejére?
miért nem vagyok képes megállni a saját lábamon, és elintézni a dolgaimat mások nélkül?
miért van az, hogy ennyire naiv, és hiszékeny vagyok?
miért nem tud az életem egyszer valaha normális lenni anélkül, hogy megbotlanék valamibe?
miért nem vagyok képes felkelni a földről, ha valamibe megbotlottam, és miért nem vagyok képes elhagyni a múltamat?
miért gondolok vissza mindig a szép, és jó múltra, és hiszem azt hogy a jövő is efféleképpen alakulhat?
miért nem vagyok képes vállalni tetteimért a következményeket?
miért vagyok ennyire szerencsétlen az életben?
miért hiszem azt, hogy egyszer minden helyreáll, és minden jól fog alakulni?
miért hiszem azt, hogy egyszer talán én is szerencsés leszek, és jobb lesz az életem a mostaninál?
miért nem vagyok képes elengedni azt akinek már nincs dolga nálam?
miért nem bírok felelősségteljesen viselkedni?
miért nem bírok elszakadni?
miért van az, hogy gyenge vagyok, és mások kihasználnak?
miért nem vagyok normális lány?

pedig, az akarok lenni.
egy átlagos, normális lány.

miért, miattad írtam ezt a posztot?

Nem értem.

Nem értelek titeket.
Barátok? Az lennétek? Lekoptattok,nem kerestek, de végül megmondjátok mit kellene tennem? Tanács lenne? El is fogadnám ha nem hirtelen írnátok. Mi lenne ha egyszer érdeklődnétek is irántam? Mondjuk heti egy alkalommal? Aki nem teszi, annak miért kéne hidjek? Magasról szartok rám. Azt mondjátok más dolgotok van. Azt mondjátok elegetek van belőlem. Akkor miért mondjátok, hogy jobban tudjátok mi lenne jobb? Nekem?? Az én saját életembe??
Kezdek betellni. Nem vagytok mellettem amikor kellenétek. Nem vagytok velem. Nem segítetek. Nem beszélgettek velem. Nem kerestek. Lemondjátok a találkozót. Akkor mégis miért vagytok kibukva ha más társaságát keresem?
Azt mondjátok ez a gusztustalan dolog, az egyik legrosszabb tulajdonságom. Meglehet. De nem vagyok képes egyedül ülni csendben a szobámban, várni hogy valaki visszaírjon nekem. Hogy visszaírjon, hogy van-e kedve találkozni. Társaságot akarok! Ezért csapangok. Ezért van az, hogy olyanokkal is szóba állok akikkel nem kellene(és ezt én is tudom).
Ezek után, van még kérdésetek?

Két éves érzelmek.

Nem sok emberrel keveredtem hosszabb távon rivalizálásba az életemben de az a kevés személy akivel mégis, még mindig tart.
Neveket nem említek, ugyan is most csak egy személyről fog szólni ez a bejegyzés. Jobban megfogalmazva Neki.
Hogy miért is írok egy blogbejegyzést az illetőnek, mint sem hogy rendes ember módjára elpanaszoljam neki a bajaimat, netán megbeszélhetnénk az egészet? Úgy nehéz ha nem tudok vele semmi fele kommunikációs felületet létrehozni. Letiltott. Nem tagadom, vagy 4 facebook fiók rendelkezésemre áll, de egyiken sem érem el. Mindről letiltottál volna Kedves? Sebaj. Ezért is írom ezt éppen. Egy összegző ahhoz, hogy tudd miért is vagyok veled szemben olyan amilyen. Remélem így betekintést nyersz abba, hogy ki is vagyok én, hogy mit jelent számomra Ő, és hogy miket is érzek.
Ha eddig eljutottál, és elolvastad akkor örülök. Hiszen most jön csak az egész, ez még csak a bevezető volt. Ha ezt mégsem olvasod el, akkor sajnálatos módon nem tudok, és nem is akarok többet ezzel foglalkozni. Azt hiszem eleget próbálkoztam veled felvenni a kapcsolatot, hogy beszélhessünk, de ha ez sem sikerül, akkor végleg feladok mindent.

Szóval, kedvesem. Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy hogy is kezdjek bele ebbe az "üzenetbe". Be kell valljam ez még most sem tisztázódott a fejemben, szóval előre is sajnálom ha csapongó lesz az írásom. Nem csoda, hogy nehéz összeszedni a gondolataimat, miközben Ő itt szundít az oldalamon. Cuki, nem? De kezdjük is az elején.

2013. Tavasz vége.
Egy átlagos nap volt, amikor is megbeszéltem Vele,hogy iskola után leutazok Sz.Fehérvárra. Nagyom boldog voltam , hogy újra láthatom majd. Még sárga rózsát is kaptam tőle és a vasútállomáson várt. Mielőtt elindultunk volna sétálni egyet a városba úgy gondoltuk leülünk beszélgetni. Mivel a suliból jöttem tele voltam élménnyel amit meséltem is neki, ám látszott hogy valami bántja. Elmesélte, hogy Veled beszélt mielőtt lejött elém, és hogy nem volt valami fényes az a beszélgetés. Nagy nehezen rá tudtam venni, hogy beszámoljon róla, de nekem csak ez maradt meg belőle; "beszéltünk és azt mondta, hogy elege van a ribancaimból." Nos, tudtam ez előtt Rólad ám csak azt hogy a legjobb barátja vagy, és hogy sok közös élményetek van. Addig a pontig, míg ezt a mondatot meg nem hallottam tőle, hogy neked már ez a véleményed rólam, úgy hogy nem ismersz,(jó az igaz hogy volt egyfajta sztori ahogy mi összejöttünk...) elég furcsa volt. Akkor elgondolkoztam már azon a dolgon, hogy mit vétettel ellened? Mit sem törődve ezzel megnyugtattam a drága lelkét, hogy bizonyára csak rossz passzban voltál. Erre közölte velem, hogy ma viszont be fog mutatni minket egymásnak. Be kell valljam, először ódzkodtam a dologtól-nem csoda azután a mondat utan-,de érte belementem. Első találkozási helyünk a piactéri pályaudvar ajtaja előtt volt. Szimpatikusnak tűntél. Szép haj. Gyönyörű testalkat. Bájos stílus és tetoválások. Irigyeltelek is a stílusodért. Ám ez az érzés csak kevés ideig tartott, ugyan is levegőnek néztél. Amint találkoztunk egy köszönésnél több dolog nem történt. Az ezután időt a virágom és a váró mögötti park vizsgálatával töltöttem. Te Vele beszélhettél, mint ha én levegő lennék. Eleinte úgy voltam vele biztos csak idő kell ahhoz hogy feloldódj, ami be is igazolódott. A McDonald’s asztalánál elhangzott egy kakasos történet aminek következtében végre mi is beszélgetni kezdtünk. Nem is tudom akkor mit gondoltam rólad. Normális lány voltál a szememben, aki meglepett. Az akkori egyik legnagyobb titkodat az első találkozásunkkor megosztottad velem. Bíztál benne. Örültem ennek, hiszen azt hittem , hogy jóba leszünk és azt amit akkor ígértem majd valamikor betarthatom.

Második találkozás; dupla randi.
Te a pároddal és én az enyémmel. Viccesnek és izgalmasnak találtam ezt az egészet. Amíg vártuk hárman hogy beérjen a barátod busza addig úgy döntöttünk, hogy benézünk egy üzletbe. Amíg afelé sétáltunk megnőttél a szememben. És tudod hogy? Egy rászoruló idős bácsinak adtál némi aprót, de nem is ez volt az ami miatt elmosolyodtam, hanem az amit mondtál. "Ha tudok segítek másokon. Hiszen ha neki 20 forint szükséges az ételhez akkor persze hogy adni fogok neki egy 20 forintost."  Nem volt egy nagy beszéd, de számomra ez jó pont volt. Majd az üzletbe ahogy beértünk emlékszem mi jól érezve magunkat nézegettük a ruhákat, míg az egyetlen fiú csak követett minket. Sajnos a te párod kissé negatív volt az én szememben amikor megláttam először. Egoista és nagyképű,- ezt gondoltam. Ami a gyorsétterem asztalánál jobban be is következett. Leszólt, bántott. Nem tetszett nekem de ezt nem mondattam meg, nem volt jogom. De őszintén, legszívesebben kiálltam volna melletted.
A következő események viszont olyanok voltak amik nem kedveztek a kettőnk kapcsolatának. Nem vagyok tökéletes. Vannak hibáim, amik közül ott van a hirtelen harag, és a makacsság is. Nem tagadom, hogy többször átgondolás nélkül mondtam, vagy tettem dolgokat. De aznap sajnos értetlenül álltam.

Valamikor nyár közepe lehetett. A barátom megkért, hogy rajzoljak át egy általa talált képet magunkra. Biztosan találkoztál már vele. Egy fiú van a kép közepén, aki körül rengeteg csaj. Laza 2 napos munkám volt benne és Te is rákerültél. Büszke voltam a rajzra és ezért azt akartam, hogy más is lássa, szóval kitettem a profilomra. Amikor sorra jelöltem be a képen szereplő embereket meglepődtem azon, hogy nem talállak. Többször próbáltam beírni a neved mire rájöttem, hogy már nem vagy az ismerősöm. Kiakadtam. Miért is? Mert nem értettem, hogy miért lettem törölve. A barátom rád írt kérdezősködve, hogy kiderítse ennek az okát, mire te elszóltad magad; "csak azt akarom, hogy minden olyan legyen mint régen." (Egymással való lógás, több találkozás, egymással való filmezéses éjszakák.) Nos azt hiszem, hogy bennem ott pattant el valami először. Nem tudom, nem mondanám féltékenységnek csak értetlenségnek. Hogy jöttél Te ahhoz, hogy ezt a letörlésem után a barátomnak merd mondani. Nagyon mérges lettem ezért. Nem éreztem jogosnak, vagy ésszerűnek a tetteidet. Letiltasz egy lányt, majd a lány barátjával közlöd, hogy többet akarsz vele lógni. Kívülállóként szerintem mindenki azt gondolná, hogy le akarod rázni a srác csaját, hogy a sráccal lehess. Én is így gondoltam. Valószínűleg pont ezért írtam neked azt a durva üzenetet az eset után. Mérgesen. Haraggal. Felindulásból. Szerintem még Te is hasonlóképp cselekedtél volna, ha éjjel és nappal ez a mondat amit mondtál járt volna a fejedben.
Ezt követően volt szerintem az első nagy vitánk Vele.  Közöltem Vele még ha bunkósság is, hogy vagy Te vagy Én. Választhat. Engem választott, pont ahogy gondoltam. Tudtam, hogy rossz lesz számára de önző és önfejű voltam. Nem akartam, hogy emiatt, azaz miattad menjen tönkre a kapcsolatunk. Ez egy ideig jól is ment, míg egy nap elgondolkoztam azon, hogy talán csak rossz napod lehetett és azért voltál olyan, azért mondtál olyanokat. Eszembe jutott az akkori állapotod, tudtam a nem túlságosan fényes párkapcsolatodról is, így eszembe jutott az az érzés, ami engem is magával szokott rántani, ha ki vagyok bukva az életen. Tudtam, hogy nemsokára kórházba kerülsz, így gondoltam kedveskedem páromnak is,(és talán rá is tudtam magam szánni arra, hogy tisztázzam veled a félreértéseket), így felajánlottam, hogy ha elérkezik a nagy pillanat számodra, meglátogathatnánk. Természetesen Ő is örült ennek, ám nem gondoltam, hogy már azon a hétvégén sor kerül erre. Nem készültem fel a látogatásra. Izgultam, ideges voltam, hiszen nem akartalak sem Téged, sem Őt megbántani a hisztimmel. Próbáltam elnyomni magamban a még parázsló dühöt és ellenszenvet irántad, és szerencsére ezt csak ő tudta, hogy még küszködöm. A kórházban a nagymamáddal és a pároddal is normálisan el tudtam beszélgetni. Nem volt semmiféle gond, mind addig míg ki nem hoztak a kórtermedbe. Addig próbáltam felkészíteni magamat arra, hogy ne viselkedjek taplóként. Viszont amint megláttalak több érzés és gondolat futott át az agyamon. Először is az, hogy ne fakadjak sírva. Az a helyzet ahogy ott gyengén és fáradtan feküdtél. Szégyelltem magam, amiért olyan dolgokat mondtam és tettem veled. Viszont mérges is voltam. Amint kihoztak Ő már ment is utánad. Láttam rajta, hogy féltett és aggódott miattad. Mérges voltam ezért. Láttam az arcotokon hogy nevettek, mosolyogtok. Nem is tudom leírni azt az érzést, amit akkor ott a kórházban éreztem. Nem értettem,hogy miért gyűlnek a szemembe a könnyeim. Azért, hogy ezt senki se lássa elfutottam. Haragudtam akkor mindenkire. Rád és Rá is. Ne kérdezd miért, mert én magam sem tudom. Akkor sem tudom, és most sem. Csak azt akartam akkor, hogy ez ne történjen meg velem többet, ezért önző dolgot követeltem meg a barátomtól. Azt akartam, hogy szakítsa meg veled az összes létező kapcsolatot. Nem örült ennek, ezért inkább kompromisszum kötöttünk; Ő megszakítja a kapcsolatot Veled, és én is az egyik legfontosabb személlyel aki az életem része volt addig. Nem örültem ennek, de mivel féltem attól az érzéstől amit átéreztem a kórházba, belementem.  És ez egy jó pár hónapig így is ment, békébe. Nem volt semmi féle efféle vitánk akkoriban.
Az idő telt, és haladt, és azután sok minden történt amiről én különböző webfelületekről kaptam tudomást. Az a személy, akiről le kellett mondanom akkor egy másik életszakaszba ért és úgy gondolta, hogy azokkal akikkel rosszul bánt tisztázza a dolgokat; azaz velem is. ( Talán ő is kap majd egy szép hosszú blogbejegyzést..) Nagy dolgot tett ami miatt nem tudtam nem beszélni Vele. A megbeszélt pár sor után, ahogy elterveztem, hogy közönyös leszek vele, sajnos nem alakult rövidre, és közönyösre sem. Előjöttek az elmúlt hónapok eseményei, amiket örömmel osztottunk meg egymással. De tudtam, hogy ezt nem szabad folytatnom az egyesség miatt. Így eleinte nem akartam vele beszélni, de ez sem jött össze, így hogy titokba maradjon megpróbáltam mindent hogy a barátom ne jöjjön rá. A nevét megváltoztattam a telefonomban, titokba beszéltem és találkoztam vele. De a barátom sem volt buta. Egy kis incidens után úgy vélte, hogy amiért megszegtem a fogadást, így bontsuk  is fel, és ő is elnézi hogy beszélgetek vagy találkozom vele, és akkor ő is felveszi veled újra a kapcsolatot. Nem örültem, sőt, a gyűlöletem irántad még nagyobbra nőtt. És ezt csak fokozta a mostani helyzet is.
Amióta újra elkezdtetek beszélgetni gyomorgörcsöm van, hánytam is már az idegességtől. Egyszerűen megőrjít a tudat, hogy veled beszélget. Hogy kapcsolatban van veled. Azóta megesett ugye az, hogy találkoztatok. Erről tudtam. Én ajánlottam fel, úgy gondoltam hátha megbékéltem már és jól fogom venni az akadályt, de nem így lett. Idegesebb lettem. Főleg miután láttam, hogy milyen jól érzi veled magát. Tudod te milyen nehezemre esik olyan mosolyt varázsolni az arcára? Az őszinte mosolyt? Elárulom, nagyon nehéz. Nem az, hogy nevessen, hanem hogy örüljön.
Arról nem beszélve, hogy erőszeretettel osztottad meg ezeket weboldalakon. Ask.fm, instagram, facebook. Az, hogy letiltasz, nem jelenti azt, hogy nem látlak. Meg vannak a módszereim, ahogy ez a bejegyzés is egyike a sok közül.

Elárulom, hogy miért írtam ezt a bejegyzést:
Nehéz magamnak bevallani, hogy rosszul cselekedtem. Ő is azt mondta, hogy ha találkoznánk és tudnánk beszélgetni akkor biztosan jobb lenne ez az egész. Lehetséges. Pár hete megfogadtam, hogy ha meglátok valami beszélgetést, képet, szöveget amiben Őt megemlíted akkor tisztázom magam. Rád írtam. Megkértelek valamire, ami szerintem korrekt és eléggé kulturált volt. Mert az volt. Nem tudom, hogy mi játszódhatott le a fejedben akkor, de tudom hogy nem örültél, más különben miért is tiltottál volna le. De akkor én nem csak megkérni akartalak volna valamire, hanem beszélgetést kezdeményezni, és ha másért nem is, de talán Miatta megbeszélhettük volna a dolgainkat. Mert az úgy nem megy, hogy ha találkozunk, és nekem kell rád erényesen szólni, hogy köszönj, mert ott vagyok.
Aznap meg akartam veled beszélni mindent. Azért akartam rád írni nem egy facebookon, és azért írtam még névvel is ask.fm-en.
Azóta kb. 2 hét telt el, de még semmi reakciót nem kaptam.  Nem mondom, hogy legyünk egyből puszipajtások, mert nem ez a célom ezzel a bejegyzéssel. Ezt a blogbejegyzést elsősorban magam miatt írtam, hogy kibeszéljem magamból a bajaim, gondolataim. De ha már megírtam utoljára foglalkozva ezzel elküldtem Neked. Ha elolvastad, akkor legalább két mondatban várom a visszajelzésed. (Felőlem akár el is mondhatod a te álláspontodat, gondolataidat. Vagy elküldhetsz melegebb égtájakra is.) De ez remélem tudod, hogy nem maradhat így. Lehet téged ez már hidegen hagy, ám sajnos én még mindig aggódom a barátom miatt. Eleget sírtam a vállán amiatt amiért mondtam neki bizonyos dolgokat, -és igen, jól gondolod- veled kapcsán.
Szeretném ezt mindörökre eltüntetni, elfelejteni. Mert ismered a mondást; vagy megszoksz, vagy megszöksz.

Félreértés ne essen, nem utállak, csak egyszerűen nehéz magamban tartanom azt az érzést, amit akkor érzek amikor tudomást szerzek arról, hogy Vele beszélsz.
Nem akarok haragot, remélem ezzel Te is így vagy.

Remélem így kicsit belém láttál, és annyit megérdemlek, hogy privátba kapok egy visszajelzést.(akár rövidet, akár hosszat.) Én végeztem.

Az a huncut mosoly

A mozi teremben ültünk. A film már 15 perce ment, nem volt valami unalmas, így tekintetem a filmvásznon volt végig. Mellettem csak néha hallottam ahogy Tetsuya elrágcsálja a popcornt. Viszont amint oda akartam volna nyúlni a kukoricáért, sajnos nem az fogadott. A fiú kezében épp az üdítő ital volt, így ahogy odanyúltam, kivertem a kezéből a poharat, ami leesett, és rám borult. Teljese kólás lettem, így egyből felszisszentem.

- Hé, jól vagy? -a kékség hangja szakította félbe a filmet.

Önkéntelenül elkezdtem leseperni a még megmaradt folyadékot a ruhámról, ám az addigra felszívta magát a pólómban.

- Persze - válaszoltam, bár cseppet sem voltam jól. Az üdítő nagyon hideg volt. - Kimegyek. - jelentettem ki, és már fel is álltam a székemről.

- Veled megyek.

- Nem muszáj, nézd csak a filmet.

- Veled megyek. - nyomatékosította a szavait, és ezt tettekkel is megtámasztotta.

Kipördültem a folyosóra. Éreztem, hogy Tetsu mögém kerül, kényelmetlenül közel, alig érintve engem. Egész addig maradt, míg ki nem értünk a teremből.

Az ajtó másik oldalán megfogta a karomat, és végigvezetett az előcsarnokon, a női mosdóig. Bekormányozott az ajtón, bezárta majd nekidőlt. Meglepetten pillantottam rá, hogy csak így, ilyen nyugodtan besétál a női mosdóba.

- Innen, már menni fog.

- Biztosan? - hangja kicsit szórakozottnak tűnt.

- Biztosan.

Magabiztosnak tűntem, viszont ezt valószínűleg ő nem vette észre, mivel egy buja mosoly jelent meg az arcán. Viccelődött rajtam. Vagy, csak zavarba akart hozni?

Ekkor Tetsuya közelebb lépett hozzám, és én ugyan úgy, egy lépést hátráltam tőle. Arcán a mosoly vigyorrá nőtte ki magát, ám nem hátrált meg. Tetszett neki az, hogy ezt váltja ki belőlem, így közelebb lépett. Addig hátráltam, ameddig el nem értem a mosdóban levő pultot, melybe a tenyerem a szélébe mélyedt. Közelebb jött hozzám, kiszorítva a személyes teremet.

- Hoztál váltó ruhát?

Hangja még mindig játékosan csengett, így már biztosra vettem, hogy jól szórakozik a balszerencsémen. Rossz előérzetem volt.  Tetsu cipője hozzáért az én cipőm orrához. Kezdtem nyugtalan lenni.

- Mert, szívesen segítek átöltözni, ha gondolod. - hangja ekkor játékosan lággyá vált.

A szívem idegesen dobbant egyet. A kezem Tetsuya hasához préselődött, ami olyan kemény volt, hogy még a bőre sem mozdult. Értelmetlen volt fenntartani a védőfalat kettőnk között, hiszen egy óriási elektromos kerítés láttán sem éreztem volna magam biztonságban Tetsutól.

- Nyomást gyakorolsz a személyes teremre - mondtam hátrafelé araszolva.

Tetsuya mosolya, csak még szélesebb lett. Hogy lehet ennyit vigyorogni? Nem fárad el az arca?

- Nyomást gyakorlok?

Néhány hajtincsemet a fülem mögé tűrtem, és egy jókora lépést tettem oldalra, a mosdókagyló mellett.

- Bekerítesz. Szükségem van...térre. - Határokra volt szükségem. Akaraterőre. Az ajtóhoz kellett volna rohanjak, és mégis... nem tettem. Próbáltam meggyőzni magam, hogy azért maradok, mert ki kell tisztítanom a pólóm, ami részben igaz is volt. A dolog másik része volt az, amin nem akartam mélyebben elgondolkozni. Az, hogy vajon micsoda Tetsuya. Vajon tud-e azokról a dolgokról, amiket Shiki mesélt.

- Baj, hogy közel vagyok?

Tetsuya, lágy hangja zökkentett ki a gondolatomból, így a fiú kék szemébe pillantottam. Hosszú pillanatig nézte, az tengerkék szemeit. Szép szemei voltak, már-már túl szépek. Nem természetesek.

- Titkolsz előlem valamit?

Úgy gondoltam, hogy ez a kérdés ki fogja zökkenteni, így talán esélyem lesz egy kis személyes térre, de nem így lett. Arcán a vigyor, kissé alább fagyott, de nem lankadt le.

- Sok mindent titkolok előled, Cammie.

A belsőm felkavarodott.

- Mint például?

- Például azt, hogy érzem itt magam bezárva veled. - Tetsu egyik kezét a tükörre tette mögöttem, és felém hajolt. - Fogalmad sincs, milyen hatással vagy rám.

Megráztam a fejem.

- Nem hiszem. Ez nem jó ötlet. Ez nem helyes.

- A helyesnek sokféle formája létezik. - mormolta Tetsu. - És mi még mindig a biztonságos zónában vagyunk.

Biztos voltam benne, hogy az agyam önfenntartó fele azt sikítja: Fuss! Sajnos, vér dobolt a fülemben, és nem hallottam rendesen. Nyilván nem is gondolkodtam rendesen.

-  Határozottan helyes. Általában helyes. - folytatta- Leginkább helyes. Talán helyes.

- Most talán nem. - Vettem egy mély levegőt. A szemem sarkából észrevettem, hogy a falon van egy tűzjelző. Három, talán négy méterrel arrébb. Ha gyors vagyok, át tudok vágni a helyiségen, mielőtt Tetsu megállítana. A biztonsági őrök iderohannak. Biztonságban lennék, és ki tudnám tisztítani a pólómat, anélkül, hogy bármi is történne kettőnk között. És ezt akarom...ugye?

- Nem valami jó ötlet. - mondta Tetsu, lágyan ingatva a fejét.

Azért én odarohantam a tűzjelzőhöz. Tetsuya villámgyorsan elkapta a felsőm szegélyét. Magához rántott. Alig volt hely kettőnk között, csak egy vékony levegőréteg, de Tetsu azt is kirekesztette valahogy.  Ujjperce a köldökömet súrolta. Forró és jéghideg hullám öntött el egyszerre. Közel volt hozzám, nagyon közel.

- Legyünk őszinték, Cam'. Nincs nálad egy másik, tiszta, vagy legalább is száraz felső. Rajtam van egy póló, egy ing, és egy pulóver.

- Nincs erre szükségem.

Tetsu felnevetett. Nem hirtelen, de mély vágy volt a nevetésében. Tekintetéből eltűnt az él, és teljesen rám koncentrált. A mosolya ravasz.. de lágyabb. A köldököm mögött táncolt valami, és lejjebb tekergőzött.

- Az ajtók zárva - mondta a kékség. - És kell neked a száraz ruha.

Kezei a hasamtól a derekamra csúsztak, mire kissé megrezzentem.

- Megijedtél? - suttogta Tetsuya.

- Nem.

- Hazudsz.

A pulzusom kissé felgyorsult.

- Nem félek tőled.

- Nem?

Gondolkozás nélkül kezdtem beszélni.

- Talán csak attól félek, hogy ... - Átkoztam magam, amiért egyáltalán belekezdtem ebbe a mondatba. Most mit kellene mondanom? Van egy barátom, akivel nem mondhatom el senkinek, hogy együtt vagyunk? A barátom valamilyen vadász, akinek lehet szuperereje van? Épp készültem bevallani neki, hogy jelenleg minden megrémít, de ez csak olaj lenne a tűzre, hogy szélesebb vigyora legyen. - Talán csak attól félek, hogy... hogy..

- Kedvelsz?

Lefagytam. Egyből elnéztem más merre,nem bírtam állni a tekintetét.

- Nem! Határozottan nem! Nem ezt próbáltam elmondani. - próbáltam védekezni, de Tetsu lágy nevetése valamiért megzökkentett. Éreztem, hogy arcom felforrósodik.

- Túlságosan is pimasz vagy Cammie. - mondta, kezemmel ekkor megpróbáltam eltolni magamtól.

Tetsu a mellkasához szorította a kezemet, és lehúzta a pólóm ujját a csuklómról, eltakarva vele a kezem. Ezt ugyanilyen gyorsan megismételte a ruhám másik ujjával is. Megfogta a póló anyagát, így a kezemet csapdába szorította. Tiltakozásra nyitottam a számat, de ő gyorsabb volt. Félelmetesen gyors, ugyan is, egy szempillantás alatt nyúlt a hátam mögé, megfogva a pólóm alját, és lehúzta rólam. Amint észhez kaptam Tetsu közelebb húzott magához, és nem hagyta ennyiben. Hirtelen felemelt, és a pultra tett. Az arcom egy vonalba került az övével. Egy sötét, hívogató mosollyal tartott ott. És akkor jöttem rá, hogy ez az a pillanat, ami napok óta táncol a képzeletem határán. Csak nem feltétlen Tetsuya szereplésével.

A pult szélére araszoltam, lábam Tetsu két oldalán lóbálva. Valami belül azt súgta, hogy hagyjam abba - de a hangot az agyam leghátsó zugába száműztem. Tetsu szétterpesztette a kezét a pulton, pont a csípőm mellett. A fejét oldalra billentve közelebb húzódott. Az illata, ami olyan volt, mint a sötét, nyirkos föld, teljesen lehengerelt.

Két éles lélegzetet vettem. Nem. Ez nem jó. Tetsuval nem. Nem szabad.

- Menned kellene. - leheltem. - Határozottan menned kellene.

- Ide? - Ajka vállamon volt. - Vagy ide? - Felkúszott a nyakamra.

Az agyam képtelen volt előrukkolni bármilyen logikus gondolattal. Tetsu ajka felfelé barangolt, az állkapcsomhoz, gyengéden szívogatta a bőröm..

- Elzsibbadt a lábam. - csacsogtam. Totális hazugság volt. Egész testem bizsergett, a lábamat is beleértve.

- Azon segíthetek. - Tetsu keze a csípőmre zárult.

Hirtelen megszólalt a mobilom, mire egy nagyot ugrottam. Kissé nehezen lélegezve elhúzódtam Tetsutól. A telefon másodszor is megcsörrent.

- Hangposta. - mondta suttogva Tetsu, miközben már az orcámat puszilgatta.

A tudatom mély zugaiban ott motoszkált, hogy fontos lenne felvenni a telefont. Arra nem emlékeztem, miért; az apró pusziktól minden utolsó eltitkolt aggodalmam is eltűnt. Lefejtettem magamról a fiút, és elfordultam.

- Halló? - szóltam bele a telefonba.

- Cammie? - Maxie hangja kissé rémültnek tűnt. Rossz volt a vétel, akadozott a hangja. Nem csoda, az iskola területén nehéz mobillal telefonálni, alig van térerő. - Hol vagy?

-É..én, csak kijöttem sétálni! - próbáltam visszaállítani a pulzusomat, és a légzésemet is a rendes állapotára.

Tetsuyára pillantottam, aki elhúzódott tőlem egy huncut mosollyal arcán. Biztos vagyok benne, hogy ez jó móka volt számára.

Negatív érzelmek

A füst csak szállt felfelé, egyre magasabbra és magasabbra, míg el nem oszlott. Tudta, hogy szabad, ezt ő megteheti. Ő szabad.
Ellenben mi?
A főtéren ültem, olyan 13 óra lehetett. A nap egyik legforgalmasabb időpontja. Az emberek rohanva siklottak át a téren, futva, sietve olykor a dolgaikra. Egy férfi megpakolt táskával, iparkodva rohan el előttem, és telefonált. A cigarettafüst ekkor a lassú és nyugodt szállása egyből megváltozott, és felborult az egyensúly.
Elmosolyogtató ez a látvány. A rendezett történés, hirtelen megváltozik. Ilyenkor mindenki kapkod, és rohan az után, az ő saját dolgára.Lepöcköltem a cigiről a hamut, majd egy mélyet szippantottam újra bele, és végül lassan kifújtam a füstöt. Végig néztem a téren.
Rabszolgák.
Rabszolgák mind. Mint ha meg lennének kötve, nem csoda, mivel kötődnek dolgokhoz. Nem személyekhez, hanem dolgokhoz.
Szánalom.
A szerelmes párok megcsalják egymást. Szinte kitűzött cél, hogy hány embert tudnak ágyba vinni. Még ha titokba is akarják tartani, de félrekefélnek. Ezek az emberek nem szeretik egymást. Nincs ilyen érzés, hogy szeretet. Ők nem szeretkeznek, hanem basznak. Szánalmasak mind.
Utálat.
Mindenkit utálnak akit csak lehet. Nem ismerik egymást, de hallottak alapján ítélkeznek. Előítélettel vannak egymásra. Eltorzult a társadalom már, nincs miért boldognak lenni. Nincs kiben bízni, és hinni.
Az emberek szinte, pillanatok alatt elrohantak a téren, szinte egymás hegyén-hátán. Mint egy állati csorda. Egymást fellökve mennek egyenesen, csupán azért, hogy ők legyenek az elsők. Hogy az ő céljuk teljesüljön be.
Önimádat.
A cigarettám csak fogy, egyik slukk követi a másikat, végül már az utolsót szívom. A szél megélénkült, és a vörös hajtincseim önálló életre kelve táncot jártak az arcom körül. A cikket eldobva rátapostam, majd felegyenesedve utoljára körbenéztem a téren.
Emberiség. Megbántják egymást, önfejűek, és mindig a maguk igazát mondják, még ha óriási nagy baromság is. Nem képesek gondolkozni, nem képesek szeretni.
De mi igen!
Mi tudunk. Én tudom, hogy különb vagyok. Nem olyan vagyok, mint az a többi, aki rohan a dolgaira, mint egy berögzült napi teendőre. Mindent megteszek azért, hogy ne 'ember' legyek. Én nem vagyok hibás. Nem
vagyok egy selejt, mint a többi idekint.
És ő sem! 
A tekintetem ekkor egy ismerős arcra tévedt. Mosolyától minden rossz eddigi gondolatom elszállt és én egyenesen a karjaiba futottam, és szorosan megöleltem.
Mi nem vagyunk robotok. Nem olvadunk bele az egységes emberiségbe. Mi nem vagyunk selejtek!

Hogy mondjam el neked csillagom?

Ismerős pillanat. A szél hűvösen fújt, én pedig fáztam. Nem is csoda, mivel csak egy rövid nadrág volt rajta, meg egy póló. Így ültem az ablakomba. A lábamat lelógattam, és a kis combzoknin szinte átfújt a hideg szellő, mintha nem is lett volna rajtam zokni. A fülembe szólt a zene, nyugtató, és lassú..elgondolkoztató zene. Low Shouldertől a Through The Trees. Nem rég ismeretem meg a számot, viszont a mindenem lett.
Olyan fél 11 körül lehetett, és én csupán magamat ölelve, ültem, és hallgattam a zenémet. Semmi érdekes.
Ám ez megváltozott, jött az amitől tartottam. Gondolkoztam. Túl sokat is.
Nem jó, ha sokat agyalok, mert akkor gondolatok követik egymást, és képes vagyok beképzelni dolgokat.
Az esti kis szellőhöz szerencsére nem társultak felhők, így teljesen láthattam a tiszta égboltot, és a sok sok fényes csillagot. Tekintetem a már jól ismert csillagomat kereste, és meg is találta. "A 3 közel álló csillagok közül a középső. Azért, mert ott van a 2 legfontosabb támasz, a barátaim, és a családom".
Erre a gondolatra elmosolyodtam. Visszaemlékeztem, hogy hogyan is találtam meg a csillagomat. Egyik tavaly nyári este, ugyan így.. az ablakomból néztem az eget, és akkor pillantottam meg. Jó volt vissza emlékezni. De gondolataim nem fáradtak, minden jött egymás után.. A múlt, a jelen, és a jövő.. mi lesz ha? Mi fog történni? Miért fog az történni? Mi miért van? (...)

Egy kis kusza gondolatmenet..